Kibújok a hálózsákból, felveszem a cipőmet és meleg ruhákat.
Éjszakai tábor a Geißkopf-on, a Zillertali-Alpokban. 20 fok mínusz, erős szél és egy tizenkét órás éjszaka a télies magashegységben igencsak kihívást jelent a fényképezés szempontjából.
Néhány karforgatás után visszatér az élet az én testembe. Aztán a figyelmem és a tekintetem ismét a képekre összpontosul. A vastag kesztyűkkel ügyetlenül felállítom a statívot. A kezelés bár nehézkes, mégis valahogy kivitelezhető. A fotózás az elmúlt két évtizedben rutinná vált, sőt szinte rituállá.
Nemsokára „jó” fény lesz. Nagy valószínűséggel ma lenyűgöző képek lesznek. Azonban „csak” klasszikus hegyi tájak, modellek és akció nélkül, egyszerűen csak magamnak.
Este a Mont Blanc-on. Ezen felvételnél a polarizációs szűrő hatása határesetes.
Mégis értékesek, nem azért, mert éppen 20 fok mínusz van, vagy mert a tegnapi hatórás felmászás a 24 kilogrammos hátizsákkal fárasztó volt, értékesek lesznek, mert az éjszaka, a napkelte, a jelenet és a pillanat itt fent olyan egyedülállóak.
Végül felkel a nap egy éjszakai táborozást követően a Schwarzkogel-on, a Kitzbüheli-Alpokban.
Ezek az élmények teszik a hegylátások fotózását különlegessé. Kiszállni az autóból, néhány lépést tenni az igényes képek megörökítése érdekében a természetben (majdnem) mindenki tud. De egy felvétel személyes értéke a fáradsággal, átélt intenzitással és erőfeszítéssel nő. A hegylátások fotózása tulajdonképpen nem más, mint a klasszikus tájképfotózás - csak éppen a hegyekben. Meg kell szereznem és megszeretnem a képeket, néha még szenvednem is. A fotózás sportosan kreatív élménnyé válik számomra.
A technikai folyamatok természetesen nagyon hasonlók a normál tájképfotózáshoz. Először meghatározom a motívumot és megvizsgálom, legalábbis amennyire lehetséges, különböző oldalakról és nézőpontokból.
A megfelelő nézőpont keresése során ...
Csak akkor építem fel a statívomat, ha megtaláltam a tökéletes nézőpontot. Nem azért, mert hosszú záridő miatt feltétlenül szükségem van rá. Nem, hanem azért, mert a statív segítségével a képemet tudatosan, precízen és végül is kreatívan megtervezem. Az elvárásom az, hogy a felvétel pillanatában egy optimális képet alkossak. Nem akarok vagy nem tudok otthon a számítógépen képvágással babrálni. Ez valószínűleg analóg múltamban gyökeredzik: Egy dia-t sem tudtam egyszerűen csak ollóval megvágni. Ezután a fényképezőgépet a Novoflex gyorscsatlakozóján keresztül rögzítem a statívra. De nagyon fontos: A gyorscsatolókat ne csak egyszerűen be kell kattintani - szinte az összes népszerű rendszer esetében rögzíteni kell utána.
A statív és a kamera készen áll, most minden nagyon gyorsan kell mennie. Az ilyen intenzív fény csak néhány percre marad. Tavapampa, Cordillera Blanca, Peru.
Ha meghatároztam a képvágatot és ezzel a kép felépítését, következnek a tiszta technikai műveletek: először a rekesz beállítása a kívánt mélységélesség függvényében. Kritikus motívumok esetén, különösen markáns elsőterületeknél, szükség esetén ellenőrzöm a mélységélesség terjedelmét az összehúzó csuklógomb segítségével.
Ezen motívumnál szükséges a megfelelő mélységélesség biztosítása, valamint annak ellenőrzése az összehúzógomb használatával.
Ezután az okulárt elzáróm a szórófény ellen. A tájképfotózásban a statív állványról általában a tükör-előkioldást használom, hogy elkerüljem a pókhálózodásokat és így az élesség hibáját. Végül két másodperces időzítéssel a saját kioldóval rögzítem a felvételt. A többi digitális élvezet: A hisztogram segítségével ellenőrzöm az expozíciót, a nagyítás funkcióval fontos részleteket és a maximális élességet. Ha valami nem tetszik, egyszerűen újra elkészítem a képet, korrigálva vagy optimalizálva. Aki a hegyekben feltétlenül el akarja hagyni a statívot, az a jelenlegi digitális fényképezőgépekkel szinte ugyanannyi „jó” fényt megörökíthet.
Az optikai képstabilizátornak köszönhetően ezt a felvételt elmosódás nélkül tudtam 1/30 másodperccel lefényképezni.
1600 ASA-ig a képek eredményei nagyon jók, azaz elég fényerős objektívekkel még gyenge fénynél is rendes képeket lehet készíteni - statív nélkül, de mint említettem: „csak” rendes, de sokszor nem tökéletes. Fontos a határesetekben a zársebesség: Nem szabad 1/60 másodpercenként alá menni. Azonban kivételt képeznek itt a stabilizált rendszerek. Az objektívekbe (Nikon, Canon) vagy a vázba (Sony) beépített képstabilizátorok csökkentik a rezgéseket, amelyek egy „reszkető” kéz által okozottak. „Stabilizált” állapotban akár rutinos fotósok is könnyedén tudják a 1/15 másodperces záridőt tartani.
Mikor és hol kezdődik most valójában a kreativitás? Már a túrameghatározásnál vagy csak a hegyen aktív motívumkeresés közben? A fotózásban ez általános folyamatnak tűnik. A lényeges lépések kétségtelenül a fényképezés közben történnek. Látunk egy motívumot, tervezzük szemünkkel, fantáziánkkal. De csak az utolsó lépés, a valódi képek megtervezése a fényképezőgép keresőjén keresztül teremti meg számomra a lehető legvégsőbb, befejezett alkotást. A művészi alkotófolyamat nagy része így tulajdonképpen a kép felépítésében rejlik. Persze fontos iránymutatóként ott van a klasszikus Aranymetszés, azaz a téglalap három részre való osztása két vízszintes és két függőleges vonallal.
Két vízszintes és két függőleges vonal a klasszikus vízszintes formátumot az úgynevezett Aranymetszésbe osztja.
Azok, akik a metszéspontokon helyezik el a lényeges képtartalmakat, lehetőleg még az egyik átlón fekve, sosem tévednek.
Egy mormota a Vanoise Nemzeti Parkban Franciaországban. A mormota feje a jobb alsó aranymetszési ponton helyezkedik el, így tekint bele a kép mélységébe.
Egy nagyon klasszikus képösszeállítás: jobb lent az aranymetszés egyik metszéspontjánál a markáns kő az előtérben, balra felfelé emelkedő átló:
De kreatívak ezek a képek automatikusan? Igen és nem. Kellemesek és tisztán tervezőileg helyesek. A fotográfiában fontos az „nyitott” szem, a kísérletezésre való hajlandóság. Miért ne merülnénk bele egy kicsit az előtérbe vagy épp ellenkezőleg merre vállalkoznánk az ég 80%-ára? Ha az égen élet van felhők, fény, bármi, akkor a képészeti felépítés összes változata és arányai gazdagítást jelentenek. Ami sok fotóst gyakran elhanyagol, és itt sem kímélném magamat, az a függőleges tájolás.
Az Alpamayo; sokan a világ „legszebb hegyének” nevezik, vízszintes tájolással. Azonban a képészeti felépítést értelmetlen lenne az a balra fent lévő felhő nélkül.
Az Alpamayo függőleges tájolással. Ez a változat is megél a felhőkön keresztül:
Számos absztrakt lehetőséget kínál nekünk. Egy nagyon extrém előtér együtt sok mélységgel fantasztikus térhatást eredményezhet.
Egy havasi ibolya a Vanoise Nemzeti Parkban. Egy erős széles látószögű objektívvel fotóztam, hogy a háttér is a kép részévé váljon. Az előteret egy Power-LED homlok-lámpával világítottam meg.
Gyakran próbálok tudatosan jó motívumot tervezni mind vízszintes, mind függőleges tájolásban és csak a számítógépen döntöm el, hogy mindkét változatot megőrzöm vagy egyiket töröljem. A képekben sok lehetőség kínálkozik számunkra, és abból, azokból a síkságokból, amelyekből a hegyekben bőven találunk.
A nap alacsonyra állása és ennek következtében a jövő árnyéka miatt ezt a hasadékot a kövekben csodás vonalként használhattam a képen.
Legyenek azok völgyek vagy sziklás hegycsúcsok, csillogó patakok vagy kvart azúrércek a kőzetben, formák a hóban vagy repedések a gleccseren - a lehetőségek határtalanok.
Lehet-e jó képeket tervezni vagy érdemes helyszíneket felfedezni a térképek tanulmányozásával? Igen, természetesen – ha valaki tud térképet olvasni. Épp most néztem pár percig a Kitzbühel Alpok térképét az említett hegyek jellegzetes csúcsai és megfelelő fotóhelyek után kutatva. Az alábbi szempontokat vettem figyelembe: 1. Az évszak; korai tél van, ez azt jelenti, hogy a nap jelentősen délkeletről kel és annyira délkeletre megy le.
Egy részlet a Großer Rettenstein térképéből a Kitzbühel Alpokban. Jól láthatók a két gerinc, amely dél-nyugat felé és délkelet felé húzódik, és jó fotóhelyekre engednek következtetni.
Ezért hegyeket vagy motívumokat kellett találnom, amelyek délről nézve látványosak vagy érdekesek. A választásom a Großer Rettensteinre esett, a tervezett terület leglátványosabb csúcsára.
- A fotóállvány: egy hegyet egy mély völgyből függőlegesen fotózni általában kiábrándító; általában magasabb állványokra van szükségem. A Rettenstein alatt a sziklás csúcsából két szép gerinc indul délnyugat felé és délkelet felé. Első lehetőség megtalálva. Ugyanakkor felmerült a következő kérdés: alkalmas-e a motívum polarizációs szűráshoz? Mivel a fotózási irány pontosan a felkelő napra merőleges, tökéletesen alkalmas erre a szűrő használatára. A polarizációs szűrővel az ég sötétebb vagy „kék” lesz, és egyszerre a kép kontrasztosabbá válik. Azonban csak maximalizálva alkalmas 80%-os hatása, minden más természetellenes és giccses hatást kelt.
A Dauphine-i Glacier Blanc menedékhely. A kép polarizációs szűrővel készült, azonban jelentősen csökkentett hatásfokkal.
Az azonos felvétel maximális polarizációs hatással mutat természetellenesen elsötétült és intenzív színű eget:
Ezen a módon működik nálam több mint 20 éve a klasszikus tájképfotózás egy súlyos része a hegyekben. Ha már úton vagyok, igyekszem természetesen tartani a tervezett időbeosztásomat. Tudom, mikor kel fel vagy nyugszik le a nap és az emelkedési méterek és kilométerben mérhető távolság alapján viszonylag pontosan be tudom saccolni, mennyi idő alatt érek el a fotózási célomig. Természetesen időtartalékot tervezek be annak érdekében, hogy később is spontán módon megörökíthessek motívumokat.
Nyitott szemmel és kamerával járni a hegyek világában, azt jelenti, hogy mindenekelőtt elfelejtjük a mindennapi dolgainkat. Csak akkor, amikor a fejem szabad a munkától, a stressztől és a kényszerektől, látom a képeket és készen állok arra, hogy jó fotóvá alakítsam azokat. A többi egyszerűen csak szórakozás...
