A koncertfotózás sajátosságai a következők:
• Jogszabályi korlátozások: Mások (koncertszervezők, zenészek és menedzserek) határozzák meg, hogy mikor, hogyan és mit szabad fotózni, valamint mekkora lehetőségek vannak a felhasználásra (a fényképek közzététele tekintetében).
• Két nagyon szép hobbiból (zene és fotózás) összeolvad a koncertfotózás, ami növeli a népszerűségét.
• Alig van aktív tervezési lehetőség a koncertfotósok számára.
• Jórészt előre meghatározott perspektívák a koncertterem/színpad szerkezetétől és az akkreditációs státusztól függően.
• A fényképezőnek nehézzé teszik a expozíciós vezérlést az irányíthatatlan, gyorsan változó fényhelyzetek.
• Saját fényt (például vaku) nem szabad használni.
• Gyakran rendkívül rövid időablak a fotózásra (általában csak három dal erejéig; néha még rövidebb), ami arra készteti a fotósokat, hogy hatalmas stressz alatt dolgozzanak; ugyanakkor - ahogyan a vadászoknál vagy a paparazziknál - az adrenalin szintje az egekben jár.
3.1 ábra: A kétségbeesés bátorságával: A koncertfotósoknak nem sok lehetőségük van a tervezésre, nincs befolyásuk a (gyakran nehéz) megvilágításra, általában csak három dal erejéig van idejük a szükséges felvételek elkészítéséhez. Mindez stresszel jár, és az ember „bátoran” akár telibe is fotózhat a visszavert fénybe... Jan Delay a Ruhr-i Sátorfesztiválon, 2010. augusztus 20-án. Nikon D3S 2,8/24-70 mm-Nikkorral, használt fókusztávolság 24 mm. 1/2000 másodperc, rekeszérték 3,5, ISO 1600.
(Fotó © 2011: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Alig van aktív tervezési lehetőség
Különösen számomra, mint egy reklámfotós számára, aki megszokta, hogy minden körülményt azért tesznek, hogy a fotó eredménye pontos legyen és független a véletlentől, a kép ötletének megfelelően (saját vagy megrendelői követelmények szerint) befolyásolható legyen, a koncertfotózás a sok bizonytalansága miatt nem csak nagy kihívást jelent, hanem főleg az általában (ellenőrzött) reklámfotós munkához való átállást is.
Nem tehetek, mint koncertfotós:
• … azt mondani a színpadra lépő művésznek (rendelkezéseket adni), hogy hogyan álljon legjobban nekem; nem adhatok tippeket, hogy melyik póz vagy melyik fény szögesebb előnyösebb.
• … a megvilágítást vagy a színpadépítést saját elképzeléseim szerint alakítani.
• … bármilyen pózt vagy mozdulatot ismételtethettem volna a zenészekkel, például variációk miatt.
• … befolyást gyakorolni a ruházat színválasztására a színpadépítésekkel és a megvilágítással harmonizálva.
• … zavaró elemeket (például mikrofonállványokat, vízüvegeket vagy dobozokat a szereplők lábainál) eltávolítani a színpadrol.
• … tetszés szerint változtatni a felvételi pozíciómon.
Abbildung 3.2: Természetesen legszívesebben azt kiáltottam volna a Culcha Candela srácainak (2011. augusztus 20-i koncert), hogy: „OK, most álljatok felém és integetjetek nekem!”... De az ilyen zavarásokra a biztonsági szolgálat reakciójának ismerete inkább elhallgattatott, így egyszerűen oldalról készítettem a fotót, ami talán nem optimális, de abban a pillanatban nem volt más lehetőség. Nikon D3S 4/24-120 mm-Nikkorral, használt fókusztávolság: 78 mm. 1/160 másodperc, rekeszérték 4,0, ISO 3200.
(Fotó © 2011: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Jórészt előre meghatározott perspektívák
Azok a koncertfotósok, mint mi, általában nem tartózkodhatunk - néhány kivételtől eltekintve - tetszőlegesen a színpad előtt vagy mellett. Ellenkezőleg: az akkreditáció során konkrét területeket (például a színpad előtti árkot) kapunk kijelölve. Jó, ha mozoghatunk szabadon az árokban; azonban ezt is gyakran eléggé korlátozzák, így kénytelenek vagyunk suboptimális körülmények között dolgozni.
Mivel a legtöbb kép kötelezően az árokból készül, és ez általában közvetlenül a színpad előtt, mélyedésben található, a „tipikus” koncertfotók azt mutatják, mintha a fotósok hasalnának a zenészek előtt a földön.
Talán ez a hatás szándékos is, mert a zenészek - még a legkisebbek is - alulról fényképezve mindig sokkal nagyobbnak és „hősiesebbnek” tűnnek, mint amilyenek valójában.
A fotográfiai minőség érdekében ügyelni kell, hogy a számoszor előforduló alacsony kamerapozíció miatt jelentkező torzulás (amely különösen észrevehető a széles látószögű objektívek használatakor) ne legyen túlságosan feltűnő. A profi fotósok természetesen azonnal észreveszik a zenészek „nyújtását”, akiknek hirtelen hosszú lábaik vannak. Azonban döntő fontosságú, hogy a „normál” képnézők ne vegyék észre ezt az hatást - vagy legalábbis ne tűnjön természetellenesnek és zavarónak.
3.4 ábra: Culcha Candela 2011. augusztus 20-i fellépése: Itt is közvetlenül a színpad előtt, az árokban álltunk, ami következésképpen az összes fotónál szélsőséges alulról néző perspektívát eredményezett (a zenészek alsó végtagjainak hangsúlyozott megjelenésével, a cipő-szponzor örömére). Nikon D3S 4/24-120mm-Nikkorral, 24mm-es gyújtótávolság használata mellett. 1/500 másodperc, F/4.0 rekeszérték, ISO 3200.
(Fotó © 2011: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Az alacsony kamerapozíció az árokból nézve számos más hátránnyal is jár: Elég gyakran akadályoznak minket dobozok és a színpadtechnika elemi a zenészek vagy zenekarok lábainak teljes megörökítésében. Így csak kivételes esetekben tudjuk teljes egészében belekerülni a fejek és lábak képébe.
3.5 ábra: Ezen a fotón jól látható, mennyire extrém lehet az ilyen torzulás, amit az alacsony kamerapozíció és a széles látószögű objektív használata okoz. A művész bal lába túl nagy méretűnek tűnik, mert nagyon közel van a kamerához. A teste és a feje viszont, amelyek nagyon hátra vannak hajlítva, természetellenül kicsinek látszanak a fotón. Dick Brave 2012. augusztus 26-i koncertje Bochum/Witten-ben. Nikon D4 2,8/14-24mm-Nikkorral, 14mm-es gyújtótávolság használata mellett. 1/200 másodperc, F/2.8 rekeszérték, ISO 3200.
(Fotó © 2012: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Az árokból nézve gyakran kábelek, dobozok és egyéb színpadtechnikai elemek kerülnek az arcunk elé, az előtérben mindig megjelennek a koncertfotókon (a széles látószögű objektív használata esetén sajnos túlzottan nagy méretben). Ha nem akarjuk ezeket a zavaró elemeket lefotózni a zenészek mellett, akkor már csak hosszabb gyújtótávolságú objektívek maradnak a koncertfotósok számára. Azokra azonban, legalábbis a közvetlen közelünkben lévő zenészekről, csak igazi portrék készíthetők.
3.6 ábra: Ha portrékat készítünk közvetlen közelről az alacsonyan lévő kamerapozícióból az árokból, tudomásul kell vennünk, hogy a zenész (jelen esetben: Jan Delay 2010. augusztus 20-i koncertjén) orrlyukai kiemelkedően jól látszanak a perspektíva miatt (bár nem szándékosan!). Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor érdemes olyan zenészt fényképezni, aki közelebb álló, és tele- vagy portréobjektívek alkalmazásával tovább álló zenészekkel. Ez a módszer talán furcsának tűnhet a helyszínt figyelő nézők számára (ha a fotósok úgymond keresztbe fotózzák az egyre távolabb álló zenészeket) - azonban fotográfiai szempontból teljesen ésszerű! Nikon D3S 2,8/24-70mm-Nikkorral, 56mm-es gyújtótávolság használata mellett. 1/1250 másodperc, F/3.5 rekeszérték, ISO 5000.
(Fotó © 2010: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
3.7 ábra: Egy „tipikus” koncertfotó: A H-Blockx gitárosának hosszú lábakat „készítettem” ezen a fotón (amelyet 2010. augusztus 31-én a ZFR rendezvényen Bochumban készítettem), ami az alacsony távolság, a széles látószögű objektív használata és a fényképezőgép felfelé döntéséből (alacsony kamerapozícióm miatt) következik. Az előtérben jól látható a színpadtechnika, amely ebben az esetben azonban nem volt olyan nagy, hogy elzárta volna a kilátást. Nikon D3S 2,8/24-70mm-Nikkorral, 24mm-es gyújtótávolság használata mellett. 1/500 másodperc, F/2.8 rekeszérték, ISO 5000.
(Fotó © 2010: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Számunkra fotósok számára még rosszabb, ha a biztonsági szolgáltató egy olyan helyet jelöl ki, amelyet tilos elhagynunk. Ekkor kénytelenek vagyunk minden fotót ebből a helyből készíteni - függetlenül attól, hogy alkalmas-e vagy sem. Borzalmas elképzelés minden kreatív fotós számára; azonban ilyenkor nincs más választás, mint kihozni a legjobbat a (elismerem, rossz) helyzetből.
Más területeken is előfordul, hogy a fotózási körülmények nem mindig optimálisak. Ilyenkor egyszerűen meg kell próbálnunk, a rendelkezésünkre álló lehetőségekkel különleges képeket készíteni. Mint szakmai fotós, gyorsan megtapasztaltam, hogy rugalmasnak kell lenni. Ilyen helyzetekben csak azt nem szabad feladni, és mindent meg kell tenni, hogy képességeinket átültessük a fotókba.
3.8 ábra: A zenészek portréi is általában az alulról néző perspektívát mutatják (az el nem kívánt orrlyuk-introspektióval, amely ezen a képen szerencsémre elmaradt, mert a művész koncentrált a gitározásra).
A BAP gitárosát sikerült lencsevégre kapnom egy 2011. augusztus 24-i koncerten. Hogy az ábrázolt személyt (gyakran nyugtalan) háttértől elkülönítsem, szívesen fényképezek majdnem nyitott rekeszértékkel. Ehhez a kedvenc objektívem (ideális gyújtótávolságú portréknál, ha a színpad mellett állva a süllyesztőárokban) a 1,4/85 mm-es Nikkor. Általában az objektívet enyhén elrekeszem (kb. 1 fényértékkel; itt 1+1/3 fényérték), hogy jobb élesség teljesítményt érjek el (a teljesen nyitott rekeszhez képest). Nikon D3S 1,4/85 mm-Nikkorral. 1/250 másodperc, rekeszérték 2,2, ISO 1250.
(Fotó © 2010: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Befolyásolhatatlan, változó fényviszonyok
Egy másik keretfeltétel, ami mindig izgalmassá (és kissé véletlenszerűvé) teszi a koncerteken való fotózást, az a változó fényviszonyok. A zenei stílustól és koreográfiától függően helyenként rendkívül gyorsan változó megvilágítással kell számolni.
Nem ritka, hogy az történik, hogy a fény megváltozik abban a rövid időtartamban, amikor a fotós eldönti, hogy lenyomja az exponálógombot, és a tényleges expozíció között. Ezek a tizedmásodpercek arra okozhatnak, hogy egy fotó egészen máshogy sikerül, mint ahogyan szándékoztuk, mert a fény újra megváltozott.
Ábra 3.9: Wir sind Helden 2011. augusztus 25-én. Egy másodperc alatt készültek ezek a két felvétel – és mégis teljesen eltérőek voltak a megvilágítás tekintetében. Koncertfotósoknak tehát gyorsan kell reagálniuk, és néha szerencse is szerepet játszik, mert csak nagyon ritkán lehet előre látni a fényváltozásokat (a megvilágítás időpontját és jellegét). Nikon D3S 1,4/85 mm-Nikkorral. 1/320 másodperc, rekeszérték 4, ISO 2000.
(Fotó © 2011: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Az elmondottak alapján világos, hogy miért kedvelik a koncertfotósok azokat a fényképezőgépeket, amelyek rendelkeznek a lehető leggyorsabb kioldási idővel. (Az általam használt Nikon D4 kioldási ideje például 42 mill másodperc, vagyis 0,042 másodperc).
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a látványos megvilágítás, ami olyan izgalmassá teszi a koncertfotókat, elsősorban a háttérfény! Amikor ezt kombináljuk a köddel, az a háttér megfelelő díszítést teremti a látványos különleges fényhatásokhoz.
A köd elengedhetetlen, mert egyedül a fény nem lenne látható. Ha nem lennének köd- vagy porrészecskék a levegőben, akkor csak a lámpákat látnánk – de nem a olyan fotogén fény sugarakat.
Ábra 3.10: RUNRIG koncertjükön 2012. augusztus 29-én Bochumban. A levegőben lévő por- és köd részecskék miatt jól láthatóak a reflektorfények látványos fény sugarai. Ha csak a reflektorokat (vagyis a fény sugarak forrását) látnánk, akkor a megvilágítás viszonylag unalmas lenne.
Ezért fontos része az előadásnak a ködgép! Csak egy tizedmásodperccel korábban volt eléggé világos a Donnie Munro gitáros elől, amikor azonban lenyomtam a D4 kioldógombját, már ki is volt – és ahogyan az egy ollóvágásnál, csak a énekes sziluettje volt látható. Ennek a fotónak azonban a színes, látványos megvilágítása tetszett, így nem szándékoztam kihagyni. Nikon D4 2,8/14-24 mm-Nikkorral, használt gyújtótávolsága 19 mm. 1/80 másodperc, rekeszérték 2,8, ISO 2500.
(Fotó © 2012: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Jegyzet
Bár a háttérfény mindig magában hordozza annak kockázatát, hogy a fény sugarak közvetlenül az objektívbe essenek (az egy szórt fényellenző használata tehát nagyon ajánlott), a fényviszonyokkal kapcsolatos problémák főként a fénytechnikai show gyors változásából erednek. A bonyolult fényviszonyok fotográfiai szempontból is megoldhatók, így jó fotók származnak belőlük. Azonban ez alig lehetséges, ha a fényviszonyok gyorsan és folyamatosan változnak. Akkor már nincs idő gondolkodni; a fotósnak inkább intuitívan kell cselekednie, így a sikeres fotók mindig valamelyest a véletlen (szerencse) függvényében vannak!
Ábra 3.11: Itt „Pánik Rocker” Udo Lindenberg tökéletesen találta el a berlinti 2008. október 15-i koncerten – „szentjelek” mellett. A gyors reakció mellett, hogy az exponálót a megfelelő pillanatban nyomja le, a siker érdekében egy jó adag szerencse is kell, mert a koncertfotósok között általános tudás, hogy a fényviszonyok általában gyorsabban változnak, mint gondolnánk. Ebben a helyzetben kivételesen kedvezett a fotós alacsony álláspontja, mert távolabbról vagy magasabb állásból ez a „szentjelek” hatás nem lett volna olyan jól érzékelhető.
(Fotó © 2008: DAVIDS/Sven Darmer – www.svendarmer.de)
Szép lenne, ha a zenészek és a színpadi megvilágítás azon lenne, hogy összehangolódjanak a fotósokkal – de ezek a vágyak sajnos irreálisak (kivéve talán a reklámfotókat, amelyeket a zenekar megrendel). Mi koncertfotósok tehát passzívan el vagyunk ítélve arra, hogy elfogadjuk a fénytechnikusok és koreográfusok tervezését. Aki nehezen boldogul gyorsan változó fényviszonyokkal, annak ajánlott kezdetben olyan koncerteken gyakorolnia, ahol a fénytechnikai „zaj” kevésbé jellemző. A klasszikus koncerteken, chansons és sláger zenéknél stb. ugyanúgy kevés és lassú fényváltozásra lehet számítani, mint kisebb zenei kocsmákban tartott koncerteken, ahol nincsenek pénzügyi források az extrém fénytechnikára.
Ábra 3.12: Wir sind Helden 2011. augusztus 25-én a Bochum/Witteni Kemnader Stausee-n megrendezett sátorfesztiválon. Ezen a koncerten minden fotós átkozta azokat a furcsa „konyhai lámpákat”, amelyek világos fehér fényt sugároztak az énekesnő, Judith Holofernes környékére; az egyes zenekari tagokról alig lehetett megszépítendő portrékat készíteni. Az eredményezett kontrasztok túl erősek voltak: egy (még a zenészek számára is!) nagyon hátrányos fény! A halfisheye-t azért használtam, hogy – a színpad mellett a süllyesztőárokban állva – áttekintő képet készítsek az egész színpadról. Ezen a fotón jól látszódnak azok a dolgok, amelyek gyakran – és így itt is – a színpadon vannak: vízpalackok a zenekarnak, hosszabbítók, „puskázólapon” a dalmenüvel, osztó dugaszok, hangfalak és egyéb színpadi technika. Nikon D3S 2,8/10,5 mm-Nikkorral. 1/200 másodperc, rekeszérték 4, ISO 2000.
(Fotó © 2011: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Beérlelt felvételek a színpadfény miatt
A színpadfény(ek) domináns reflektorának színében lévő beérlelés valójában egy kívánt hatás koncertfotók esetén. Képzeljétek csak el, hogy egy koncerten kizárólag fehér fény lenne használva: A fotó eredmények unalmasak lennének. A színes fény tehát fontos szerepet játszik a hangulat szempontjából a bulikon és koncerteken, és fotogén szempontból is a színes fény – legalábbis ebben a kontextusban – jóval érdekesebb.
3.13 ábra: Celine Dion a 2008. június 12-i berlini koncerten. A természetes, fehér fénnyel a koncertfotók sokkal kevésbé mutatósak - még akkor is, ha egy világhírű sztár áll a színpadon. (Foto © 2008: DAVIDS/Sven Darmer – www.svendarmer.de)
Néha azonban a kapcsolódó beérlelés túl erős lehet – különösen a zenészek arcán – és zavaró hatással lehet a képnézőre. Ne felejtsük el: Egy beérlelés nem „villantható” csak úgy el.
Érdekes, hogy milyen különböző hatásokat eredményeznek a színek:
• zöldes beérlelés: általában nem előnyös, mert a zenész „beteges” benyomást kelt (a sárga hasonló hatást gyakorol).
• kékes beérlelés: a kék hűvösen hat; néha az ilyen megvilágított bőr is kissé sápadtnak tűnhet.
• piros beérlelés: dinamikus vagy akár agresszív hatást kelt; jól illik a hard rockhoz és a heavy metalhez; erős piros beérlelés esetén nehéz a bőr kiparázását csökkenteni a színtelítettség által, mert a bőr ilyenkor elsápadhat.
3.14 ábra: Sunrise Avenue 2012. augusztus 27-én. Ezen a fotón a közvetlen utólagos képszerkesztés során a zöldes beérlelésből kicsit kiszűrtem, hogy ne legyen túl zavaró. Ellenkező esetben a zöld fény hasonló a sárgához - az egyes zenészek közvetlen világítására kevésbé alkalmas. A bőr gyorsan beteges hatású lesz. Nikon D4-es 1,4/85 mm-es Nikkorral. 1/800 másodperc, f2,5 rekeszérték, ISO 2500.
(Foto © 2012: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
3.15 ábra: Sunrise Avenue 2012. augusztus 27-én. Itt a kékes beérlelést a Photoshop segítségével kicsit kiszűrtem, hogy a művész bőrszíne ne legyen olyan természetellenes és sápadt. Nikon D4-es 1,4/85 mm-es Nikkorral. 1/1000 másodperc, f2,2 rekeszérték, ISO 3200.
(Foto © 2012: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
3.16 ábra: Tim Bendzko, 2012. augusztus 24-én Bochumban. Az erős piros beérlelést csak enyhén tudtam enyhíteni; teljesen nem sikerült megszüntetnem, mert ha csökkentjük a vörös színtelítettséget, a bőr gyorsan sápadttá válik, mivel a bőrszínek nagy része vörös. Nikon D4-es 1,4/85 mm-es Nikkorral. 1/200 másodperc, f2,2 rekeszérték, ISO 2000.
(Foto © 2012: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Összefoglalás a témához
A koncertfotóknál elvártak a beérlelések; teszik a fotókat valóban lenyűgözővé. Azonban a személyes felvételeknél a beérlelése zavaró lehet, különösen akkor, ha a művész arca ezáltal torzulna. Egy módszer ennek a hatásnak csökkentésére, hogy a képszerkesztés során a megfelelő szín színtelítettségét csökkentjük. Figyelni kell arra, hogy ezt csak nagyon enyhén tegyük meg, mert a túl erős csökkentés könnyen ahhoz vezet, hogy a bőr sápadttá és természetellenessé válik.
3.17 ábra: Egy másik lehetőség a művész arcképében felbukkanó nem kívánt beérlelés megszüntetésére, hogy az egész fotót fekete-fehérré alakítjuk át (vagy ennek megfelelően szepiává). Ez a módszer első pillantásra talán „brutális” lehet, azonban a fekete-fehér fotók még mindig divatosak.
Csak meg kell figyelni, hogy hogyan hat az adott fotó fekete-fehérben, mert nem mindegyik lesz még ugyanolyan jól mutató (vagy esetleg jobb), ha kiveszi az ember a színeket. A fotó Milow-t mutatja a 2011. szeptember 1-i koncerten. Nikon D3S 1,4/85 mm-es Nikkorral. 1/160 másodperc, f2,2 rekeszérték, ISO 1250.
(Foto © 2011: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Nem vaku
Egy másik különlegesség a koncertfotózásban a saját világítás használatának tilalma. Természetesen főleg a fotós saját vaku rendszerének („világítóvaku”) használatát értjük. Erre több ok is lehet:
• A fotós saját világítás használata (mint például a vaku) megváltoztatná a (a zenészek által jóváhagyott) fényháttér hangulatát: A fotókon akkor a fényshow nem jönne elő megfelelően. Természetesen visszafogottan, gyakorlatilag csak a művész világítására lehet alkalmazni a világítóvakut. De a zenészek és a menedzsmentjük nem számíthatnak arra, hogy minden fotós ugyanolyan profin alkalmazná a fényt.
• Ha valaki a színpadon áll és talán az előadás miatt kissé ideges, akkor a fotós, ha megengednénk neki a saját világítóvaku használatát, zavaró és terelő lehet a zenészek számára a vakufény villanása.
• Ha egy erős vakkal közvetlenül a zenészek szemeibe világítanának, azok elvakulhatnak, és nem tudnák a zökkenőmentes lebonyolításhoz fontos részleteket, például a színpadra ragasztott programmenedzsmentet, megfelelően észlelni - ami bizonytalanságot vagy akár a koncert megszakítását eredményezhetné.
• Az őrök is zavarva érezhetik magukat, mivel az a feladatuk, hogy minél gyorsabban észrevegyék a zavarokat a közönségben, kihúzzák az eszméletleneket a tömegből, és megakadályozzák a pánikot. Ez nehézkesebb, ha folyamatosan vakufény villan a sajtó árokából.
• Végül, de nem utolsósorban a közönség is zavaródhat. Végül is a sajtóárokból folyamatosan villogó vaku súlytalanítja az igazi show-t (ami a nézőpontja szerint a színpadon zajlik).
3.18. ábra: Egy visszafogott villanás használata esetén például Bushido arcának kékességét is csökkentette volna (itt, a 2006. szeptember 28-i berlini koncertjén). Ha a beépített vakut okosan alacsony fényerővel használjuk, nem rontja el a koncertfotók fényhangulatát, és még az előadóművészek zavarását (vakítás miatt) is minimálisra csökkenti, elhanyagolhatóvá teszi. Az iparág azonban nem bízhat abban, hogy csak tapasztalt fotósok készítenek koncertfotókat; mindig akadnak olyan emberek, akik akkreditációhoz jutnak, de nem használják a fényképezőgépet megfelelően, és egy vakuvillanással valóban zavarnák a zenészeket.
(Fotó © 2006: DAVIDS/Sven Darmer – www.svendarmer.de)
Következtetés
Bár elméletileg más megoldások is lehetségesek lennének (például csak visszafogott "felvilágosító villanás"), a gyakorlatiasság miatt a jövőben sem számíthatunk arra, hogy a koncertfotósok saját fényforrásaikat (főleg a beépített vakukat) magukkal hozzák és használják az eseményen. Tehát más választásunk nincs, mint a helyzet legjobbját kihozni. Mint már korábban kiemeltük: a fotósoknak rugalmasnak kell lenniük, ha sikeresen akarnak helytállni a piacon.
3.19. ábra: Runrig 2012. augusztus 29-én. Ha megtehettem volna, itt a gitáros arcát felvilágosíthattam volna. Mivel ez nem volt lehetséges, egyszerűen a hangsúlyt a gitárra helyeztem, és a későbbi képszerkesztés során a kontrasztokat még tovább fokoztam Photoshopban. Nikon D4 1,8/85-mm-Nikkorral. 1/500 mp, rekesz 2,2, ISO 2500.
(Fotó © 2012: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
Három Szám?
Mint reklámfotós, elutasítom az olyan megbízásokat, amelyeket a megrendelő négy óránál rövidebb időre tervezett. Először is, mert stresszes helyzetben nem tudok eleget kreatív lenni. Másodszor, mert csak a variációk fényképezése garantálja, hogy rendkívüli fotók születnek. Ehhez azonban elegendő időre van szükségem!
Nyilvánvalóan további okok is vannak, amiért legalább négy órát kell tervezni a fotózásra (például a lehetetlenség, hogy mindent tökéletesen részletekbe menően tervezzen). Az említett két ok azonban már elegendő ahhoz, hogy érthetővé tegye, hogy a „Varázslat” nem hozza létre a kiváló fotókat, hanem kemény munka árán.
Az első koncertfotós megbízásaim során eléggé megdöbbentem, hogy milyen nehezítő körülmények között kell dolgoznunk fotósokként. Véleményem szerint, a zenészeknek (és menedzserüknek, valamint a koncertszervezőknek) is érdekeltségük van abban, hogy a koncerteken a lehető legjobb fotók készüljenek. Csak a kiváló fotók – gondolkodtam akkor naívan – jó reklámot jelentenek az adott esemény számára.
Közben rájöttem, hogy mi, a „látási vezérelt” fotósok más hangsúlyokat helyezünk és másképp értékeljük a dolgokat, mint a zenészek oldalánál (és mindazok, akik velük együtt dolgoznak): Az ő szemükben az akusztika sokkal fontosabb lehet, mint az művészi-fotográfiai szempontból igényes fotók. Hogy mi, fotósok másképp látjuk, az azonnal érthető.
Hozzájárul ehhez az is, hogy egyszer valamelyik szupersztár (vagy a pop-égbolt csillagai, például a Britney Spears is), valószínűleg önző okokból, egyre több előírást tettek a fotósoknak. Például hogy a fotókat csak az árok bizonyos pontjáról lehetett készíteni, hogy az előadóművész „csokoládéoldalát” mutassa.
Szintén hozzá tartozott idővel ahhoz, hogy a fotózási engedélyt az egyes fellépések során csak az első három dalra korlátozzák. Talán az a szándék áll mögötte, hogy a zenészeket frissen és izzadság nélkül (főleg az alkar alatti pólójukban) mutassák be. (Végül is néhány zenész számára a kép alakítása (gyakran) fontosabb, mint maga a zene.)
Másik ok az első (általában) három dal fotózásának korlátozására lehet az, hogy megpróbálták megakadályozni, hogy a fotósok ingyenesen akkreditálják magukat a koncerten való részvétel érdekében. (Tehát ha a személyes érdekek az akkreditálás mögött állnak.)
3.20. ábra: Ha csak három dalra van idő a fotózásra egy koncerten, az komoly korlátozást jelent a fotózási lehetőségek szempontjából – de persze nagy kihívást is rejt magában! Végül is a koncertfotózás főleg ennek a korlátozásnak köszönheti, amik az ilyen, amilyen a mai napig. A fotósok már előre mintegy lámpalázban vannak. Az előre beállított fényképezőgép-beállításokat tizedszerre is ellenőrzik idegesen. A memóriakártyát negyedszer is formázzák, és az alkatrész-memóriakártyák jelenlétét az ötödször is ellenőrzik a fényképezőtáskában – még akkor is, ha a rövid fotózási idő miatt egy fényképező sem kerül olyan helyzetbe, hogy a (telitalálatos) memóriakártyát cserélnie kellene. (Túl rövid az idő, hogy egy 8 vagy 16 gigabájtos memóriakártyát értelmesen tele lehessen fényképekkel.)
Ez a lámpaláz vagy vadászláz egyszerűen hozzátartozik a koncertfotózáshoz. A fotósok tisztában vannak azzal a rövid idővel, amit kapnak, és aggódnak, hogy sikerül-e elegendő sikeres fotót hazavinniük. Más fotózási területekkel ellentétben sosem láttam a fotósokat ilyen izgatottan ellenőrizni a fényképeket (még a kamerában, a képernyőn); méghozzáoké a sikeres eredmények feletti öröm olyan hangos, mint a koncertfotózásban, és másutt sem emelik ennyire győztesen az ökölbe tett öklüket, ha a fotós elégedett magával és a fotókkal.
Ábra 3.21: ich & ich 2010. szeptember 1-jén. A frontember Adel Tawil (mára már főként szólóban jár) már az első három dalnál is remek one-man-show-t nyújtott (a másik „ich”, Annette Humpe, nem szerepel a koncerteken). Mégis, a fotósok szívesen tovább maradtak volna – ám alig hallani már morgást, amikor a biztonságiak mindössze három dal után kivezették őket a sáncból. Nikon D3S 2,8/24-70mm-Nikkorral, 24mm-es gyújtótávolság használatával. 1/1250 másodperc, 3,2 rekeszérték, ISO 3200.
(Fotó © 2010: Jens Brüggemann, www.jensbrueggemann.de)
